márc.
18

A kamara aranygyűrűs mérnöke

A Visontai

A Magyar Mérnöki Kamara elnöksége által a szakmai önkormányzat újjáalapításának 25. évfordulóján, 2014-ben alapított Év mérnöke kamarai aranygyűrű díjat idén dr. Visontai József vehette át a 20. fővárosi mérnökbálon.

Dubniczky Miklós

Orvosnak készült. Gyógyítani akart. Ötvenkettőben érettségizett, kitűnő eredménnyel; ahogy ő mondja, „a Rákosi-éra legsötétebb időszakában”. Felvételi beszélgetésre hívták. Próbálták rábeszélni, tanuljon inkább gyógypedagógiát. Egy hónap múlva jött a levél, melyben örömmel értesítették is, hogy felvételt nyert a Gyógypedagógiai Főiskolára. Elkeseredésében közgazdász – akkortájt kiskereskedő – apja sietett segítségére, aki József fiát mérnöknek álmodta. Azonmód mozgósította mérnök barátait. A Műegyetem meg létszámhiányra hivatkozva szerencsére pótfelvételit hirdetett. Abszolválta. Az eredményről mégsem jött idejében értesítés. Elérkezett a beiratkozás szeptemberi napja is, ám még mindig semmi. Hősünk ekkor felkereste a dékáni hivatalt, ahol aztán közölték vele: nem vették fel mérnökhallgatónak. Már éppen kifelé tartott az egyetemről, amikor a folyosón véletlenül összetalálkozott a volt gimnáziumi orosztanárával, aki nyomban felkereste a víztanszéken adjunktusként dolgozó fiát, mit tesz Isten, az egyik felvételi bizottság elnökét. Együtt mentek le az alagsori nagyelőadóba, ahol már hosszú sorban álltak a beiratkozók. Ő is beállt a sor végére. És beiratkozott. És mégis műegyetemi hallgató lett. Csak később tudta meg: a felvételin származása miatt utasították el. Egykor uradalmi titkárként tevékenykedő apja osztályellenségnek számított, ő maga meg a ciszterekhez járt gimnáziumba...

cikk3-a

 

Mérnöknek tanult és mérnökké vált. Szerkezettervezővé. Ötvenhétben szerzett diplomát. Huszonkét évesen, ötödéves hallgatóként érték az ’56-os események. Életre szóló élményeket szerzett. Október 22-én ott volt az egyetemi aulában tartott nagygyűlésen, másnap a felvonuláson, aztán a nemzetőrségben, az egyetemi zászlóaljban. November 4-én hajnalban Marián István parancsnok közölte: „Fiúk, ez reménytelen, menjetek szépen haza!” Sokan elmentek. Voltak, akik örökre.

A diploma megszerzése után a Korányi Imre vezette Hídépítési Tanszéken helyezkedett el, tanársegédként. Persze esztendővel korábban már demonstrátorként belekóstolt az oktatói létbe. Mit belekóstolt! Ambicionálta. „Mindig szerettem tanítani. Másrészt rangot is jelentett az egyetemen oktatói álláshoz jutni. Én voltam az utolsók egyike, akik még úgy kerülhettek oda, hogy nem voltak párttagok. Mindig szerettem a statikát. Kezdettől fogva. A tanszéken pedig nagyon komoly emberek dolgoztak, kiváló szakemberek, akik fel is karolták a magamfajta fiatal tanerőt.”

Maradt is csaknem húsz évre. Tartós kapcsolatra. 1965 és 1976 között az Acélszerkezeti Tanszék adjunktusa. 1971-ben doktorált. Docensi pályázatát kétszer is visszautasították. A második esetben felhívatta őt magához a kari párttitkár: ugyan, kérem, miért is válna docens valakiből, akinek a gyerekei hittanra járnak? Hogyan nevelheti az egyetemi ifjúságot egy ilyen ember? A tartók statikájára, acélszerkezetek vagy hidak tervezési elméletére...

Néhány hónappal korábban már invitálták a Vegyiműveket Tervező Vállalathoz szakági főmérnöknek, vagy ahogy ott nevezték, „főszakértőnek”. Ezek után nem volt kérdés többé, hogy kis időre búcsút intsen a Műegyetemnek.

„A hetvenes években is világszínvonalú volt a hazai szerkezettervezés. A nagy tervezővállalatok igen komoly mérnökiskolának számítottak, nagy tudású, legendás vezetőkkel. Nagy kár, hogy a rendszerváltás után ezek a vállalatok atomjaikra hullottak vagy összezsugorodtak. Egyetemi oktatóként félállásban dolgoztam az Uvatervben is, munkáim közé tartozott a fővárosi Libegő kötélpályaállványainak vagy a régi Fradi-stadion világítóoszlopának tervezése. A tanszéken a szakértések és kutatások mellett mindig akadtak efféle KK-, költségvetésen kívüli munkák, s én igyekeztem is a tervezési tevékenységekben szerepet vállalni.”

construma-cikk-kep

 

Mindenkor törekedett naprakészre frissíteni mérnöki tudását. Meg előrelépni és újítani. Hogy minden tervében legyen valami újdonság. Olyan műszaki megoldás, ami korábban nem létezett. „Ha az ember nem akarta is unos-untalan feltalálni a spanyolviaszt, azért hajtotta az újdonságok keresése és alkalmazása. Máskülönben leragadna a segédmunkás szintjénél. Korányi professzor hajdanán minden munkatársának a kezébe nyomott egy-egy külföldi szakfolyóiratot. Számoljanak be neki, miket tanultak ezekből. Ez is többletet adott. Aztán rengeteget lehetett tanulni a tervellenőrzési munkákból vagy a tervzsűrizésekből. A Vegytervnél pedig – ahol számos ipari létesítmény szerkezetét készítettük el – a generáltervezés hihetetlen fontosságára jöttem rá.”

A rendszerváltás évében vegyterves társaival megalapította a Poligon mérnökirodát, melynek résztulajdonosa és nyugdíjba vonulá-sáig ügyvezető igazgatója volt. „Korábban már az 1200 embert foglalkoztató Vegyterben is működött gmk. Érződött, hogy süllyedő hajóban vagyunk, hogy felbomlóban a vállalat, és érdemes volna kisebb cégekbe kimenteni a szakágakat. A vezérigazgató szabad utat adott, olyannyira, hogy a megalakuló kft. első fő tulajdonosa maga a Vegyterv volt. Aztán még a 31. számú Állami Építőipari Vállalat és a Metalimpex, két évvel a magáncég alapítása után pedig egy neves milánói épületgépészeti mérnökiroda társult be a Poligonba.”

Nagy kihívás volt. Huszonhárman vágtak bele. És aztán minden nehézség ellenére a társaság sikertörténetet írt. Rengeteg szerkezettervezési munkára – ipari csarnokok, iroda- és laboratóriumi épületek, komplett töltőállomások tervezésére – adott megbízást a kilencvenes évek elején-közepén az intenzíven fejlődő Mol. Az egykori vegyterves veteránok helyét meg szép lassan átvették a fiatal mérnökök. Kapacitálták, menjen vissza az egyetemi katedrára, s még az is felmerült, hogy megpályázhatná a tanszékvezetőséget. Nem kért belőle. 1992-ben három évre mégis visszatért hajdani munkahelyére, igaz, csupán félállású egyetemi tanárként.

Több évtizeden keresztül foglalkozott hídtervezéssel, számos nagy Tisza-, Rába- és egyéb átkelő próbaterhelése és teherbírás-számítása fűződik a nevéhez. Aztán ott van még a cigándi Tisza-híd vasbeton és a záhonyi Tisza-híd orthotróp pályalemezének vagy a Kőbánya-Kispest metróvégállomás gyaloghídjának tervezése. 

Hetvenkét évesen ment nyugdíjba. Átadta helyét a cégvezetésben és a szerkezettervezésben. Azt mondja, megtette, ami tőle telt. Nincs hiány-érzete. Pályája kerek egész. S tegyük hozzá: lenyűgözően eredményes. A kamara emblémájával díszített arany pecsétgyűrűhöz díszoklevél is járt, melyre ezt nyomtatták: „A műszaki értelmiség elismert kiválóságaiból alapított kuratórium a területi kamarák és a tagozatok javaslatainak figyelembevételével 2016-ban a díjat dr. Visontai József okleveles híd- és szerkezetépítő mérnök, a műszaki tudományok kandidátusa részére ítélte. Számos jelentős építmény tartószerkezeti tervezője, tudományos és oktató tevékenységével mérnökgenerációk felnevelője, szakmai fejlődésük elősegítője.”

Egyike a mérnöki kamara alapító atyáinak és első vezetőinek. „Nagyon jól indult a kamara, szép reményekkel. Tele voltunk remek elképzelésekkel, célokkal, erővel. Valódi szakmai önkormányzatot akartunk létrehozni. Eltelt negyedszázadnyi idő, de még nem lehetünk elégedettek. A szervezet még mindig nem került teljesen a helyére. Ez persze nem elsősorban a mi mulasztásunk, többnyire a külső körülmények miatt alakult így. Egy példát hadd említsek: miért szükséges Magyarországon kormányrendeletet kiadni a műszaki tervek tartalmi követelményeiről, miért nem a kamara szabályozhatja ezt?  Hát ki tudja ezt jobban? Mi, mérnökök, vagy egy minisztériumi apparátus? Ezzel együtt persze megkérdőjelezhetetlen súlya lett a kamarának a társadalomban és a szakmai közéletben.”

Visontai József soha nem unatkozik. Nyugdíjasként sem. A szakmával persze már csak hébe-hóba foglalkozik. Vezeti a Budapesti és Pest Megyei Mérnöki Kamara etikai-fegyelmi bizottságát. Csendesebben, ráérősebben él. Hat évtizedet töltött a pályán. Ma öregdiákújságot szerkeszt, tarokkozik, unokázik. Visontai József Zielinski Szilárd- és Menyhárd István-díjas statikus. Most már a kamara aranygyűrűs mérnöke is.